Mennyire nem édes
Mindig is gyanakodott a „kalória nélküli édességre.” Úgy hangzott, mintha kijátszanák a természetet. És minél mélyebbre ásta magát a tudományban, annál inkább rájött, hogy az ösztöne nem volt teljesen téves – de nem is volt teljesen igaz.
A mesterséges édesítők nem egyetlen történetet jelentettek. Sokfélét. Szacharin, szukralóz, aszpartám, sztívia, cukoralkoholok, mint az eritritol és a xilitr – mind más eredettel, szerkezettel és mikrobiális hatással bírtak. Mégis a legtöbben egyként kezelték őket: „diétás cukor.” Ez volt az első hiba.
A mérföldkőnek számító tanulmányok világosan fogalmaztak a szacharinról: még mérsékelt dózisban is képes volt megváltoztatni a mikrobiális összetételt egerekben és emberekben egyaránt, időnként rontva a glükóztoleranciát. Amikor a megváltozott mikrobákat csíramentes egerekbe ültették át, azok ugyanannak a kórképnek estek áldozatul. A bűnös nem maga a vegyület volt – hanem az, ahogyan a mikrobák reagáltak rá.
Más vegyületek azonban vegyesebb képet mutattak. A széles körben használt szukralóz – fehérjeporokban és „cukormentes” üdítőkben – olykor csökkentette a jótékony baktériumok arányát állatokban, de emberi vizsgálatokban gyengébb és következetlenebb eredményeket mutatott. Az aszpartám önmagában nem tűnt problémát okozónak, de bizonyos étrendekkel párosítva módosíthatta a bél–immun kölcsönhatásokat. A sztívia érdekes módon eddig inkább ártalmatlannak tűnt, és néhány tanulmány enyhe prebiotikus potenciálra is utalt.
Aztán ott voltak a cukoralkoholok. Eritritol, xilit, szorbit – régóta „természetes” alternatívaként hirdetve – nem kerülték el a vizsgálatokat. Ezek nem voltak toxikusak a mikrobákra a klasszikus értelemben, de mivel rosszul szívódtak fel, a vastagbélben fermentálódtak. Egyeseknél ez puffadást, gázt vagy hasmenést jelentett. Nem diszbiózist a szigorú tudományos értelemben – de épp eleget ahhoz, hogy a mindennapokat kényelmetlenné tegye.
Így újrafogalmazta a problémát. Nem a „jó” kontra „rossz” édesítőszerekről volt szó. Hanem a kontextusról, a dózisról és az egyéni válaszról. Van, akinek metabolikus szindróma mellett a szacharin visszaüthet. Egy egészséges, diverz mikrobiotájú embernél az alkalmi szukralóz hatása elhanyagolható lehet. IBS-re hajlamosaknál viszont a cukoralkoholok lehetnek az igazi zavarók.
Amit a betegeinek tanított – és amire önmagát is emlékeztette – az nem a teljes tiltás volt, hanem a tudatosság. Az édesítők nem voltak gonosztevők, de nem is voltak megmentők. A test és a mikrobák a tiszta jelekből értenek, nem a trükkökből. Ha valaki édességet választ, tegye tudatosan. Párosítsa rosttal. Használja mértékkel. És amikor csak lehet, térjen vissza azokhoz az ízekhez, amelyekkel a mikrobióta együtt fejlődött: keserű zöldekhez, savanyú fermentumokhoz, az umami halk összetettségéhez.
Az eredmény nemcsak jobb vércukorszint vagy kevesebb sóvárgás volt. Hanem a jel és válasz, az ízlelés és anyagcsere közötti bizalom helyreállása. Mert végső soron az „édes” sosem volt ingyen – meg kellett érdemelni, meg kellett emészteni, és meg kellett osztani azokkal a mikrobákkal, amelyek működtetik a rendszert.
Jövő héten: „Szekvenáltam a belemet — ezt találtam” — a jelentés, amely átírta a mikrobiális énképét.